A vers segít, amikor nincs vigasz

Minden nap rengeteg levelet kapok. Néha nem is győzöm a válaszadást, mert annyi fut be. Sokan mondanak köszönetet a mesékért, egy-egy versért, gondolatért, van aki egy-egy témában verset keres vagy kér, és vannak akik segítséget kérnek a gyászukban. Számos alkalommal kérdezik, mire vagyok a legbüszkébb, ha az eddigiekre visszatekintek... Nos, természetesen arra, hogy egy számomra idegen ember a bizalmába fogad, segítséget kér tőlem, leírja a történetét, a gyászát, fájdalmát, megkér, hogy írjak neki egy verset erről. Mondjam ki a kimondhatatlant, fedjem fel a láthatatlant, öntsem szavakba a lehetetlent. És én vállalom...

Vállalom, mert ezzel tudok ölelni, ezzel tudom a kezem nyújtani. Vigaszt a vigasztalhatatlanban. Legyen az vetélés, egy gyermek vagy egy családtag elvesztése, ez nagyon nehéz. Merítek a saját fájdalmaimból, a vetélés gyötrelmeiből, édesapám elvesztéséből... a nagymamáiméból, nagypapáiméból.
Mérhetetlenül jó érzés, hogy tudom fogni mások kezét a lelkemmel, szívemmel, ezzel segítve őket a mérhetetlen gyászukban, fájdalmukban. Kell-e ennél nemesebb cél ezen a pályán? Aligha hiszem! 

A szavaknak erejük van. És ez az erő hegyeket mozgat meg szeretettel és empátiával szőve. Igen... a vers akkor is segít, amikor nincs és nem is lehet vigasz. Segít továbblépni, elengedni. Fájdalomcsillapító a léleknek, néha gyulladáscsökkentő is. 

Ugyanakkor ezeket a verseket nem csupán olvasni gyógyír, hanem megírni is. Ezek a történetek örökké ott maradnak a lelkemben. Hozzáadódnak a lényemhez, az én történetemhez is. Megismervén más emberek történetét folyamatosan tanulok. Megtanultam, hogy a szeretetnek valóban nincsenek határai. Nem gátja a fizikum. Túllépi a testet és túléli a halált. Eddig is hittem ebben, mára már  meg is bizonyosodtam felőle ezek által a történetek által is. 

Amikor egy-egy ilyen verset írok, magam is sírva, könnyek közt teszem. Mélyen átérzem a fájdalmat a sorok között. Az elveszített élet pótolhatatlanságát. Egy út végét, az apát, a gyermeket, az el nem kezdődött életet...
meggyászolom azt, akit nem ismertem, megérintem ezeknek az angyaloknak a lelkét és elbúcsúzom tőlük, aztán elengedem őket. Ahogyan a versben is az utolsó versszak mindig szinte felszabadít...