A békés nevelés nem álom!

Három kisgyermek édesanyja vagyok. Sok dologban nem járok el helyesen. Nyilván minden szülőnek van valami defektje. Ha ideges vagyok valami miatt, akkor hajlamos vagyok a túlgondolásra, amitől még inkább ideges leszek, amitől mindenki ideges lesz, nem csak én. Ez az én keresztem, nekem ezzel kell megküzdenem.

Azonban ez nem nyomja rá a bélyegét a nevelésmódszerünkre. Békével, szeretettel nevelni nehéz dolog. Nem csupán elhatározás kérdése, hanem hosszú, és kemény munka eredménye. Emlékszem, még "csak" két gyermekes anyaként is megjegyezték családon belül is, hogy: "Jó lenne olyan türelmesnek lenni, mint Ti, DE... "-és itt mindig jön valami féligazság arról, hogy miért is nem sikerül. Ezek azonban olyan kifogások, amit hiába mondogatunk magunknak, saját megnyugtatásunkra, mindenki elhiheti, nekünk sem ment ez egy csapásra. A békés nevelés persze nem azt jelenti, hogy amikor valami oknál fogva egymás haját tépik ne kiáltanám el magam, hogy: "Most aztán elég!" Szó sincs erről! Előfordulnak olyan esetek, amikor a hangnemváltás elengedhetetlen. Azonban nem mindenre ez a válasz, és ebben rejlik a kulcs.

A hiszti korszak elkerülhetetlen része a cseperedésnek. Sok szülőt láttam, sokféle módszerrel igyekezve féken tartani a robbanni kívánó atombombát, sikertelenül. Sokan  meg sem próbálják hárítani a dolgot, inkább engedik felrobbanni, aztán takarítják a romokat a tipegő után szorgalmasan, kócos hajjal, megtört lélekkel. Ez a megoldás sem jó, sem a szülőnek, sem a gyermeknek. Amikor az én csöppkéim elérték ezt a korszakot, az első gyerekkel én magam sem nagyon tudtam mit kezdeni. Igyekeztem tudomást sem venni a hisztiről, gyakran hagytam magára a dologgal, hogy ha lenyugszik, akkor majd tárgyalunk. Nem értem el vele semmit, csak azt, hogy csalódottan nézett rám, hogy nem teszek semmit. megértettem, hogy ezek a hisztik azért vannak, mert nem tudja megfogalmazni, amit szeretne. Erre legtöbbször az volt  a kifejezőeszköz, hogy sírt. ha ekkor sem értettem meg, akkor még jobban sírt, aztán tombolni kezdett. Én pedig álltam ott tétlenül, csóválva a fejem, hogy "ejnye már megint rosszul viselkedsz!" Ez pedig a lehető legrosszabb, amit tehettem. Miért? Mert nem viselkedett rosszul. Azt a kifejezőeszközt használta, amit ismert az ő korában, egy-másfél évesen: A sírást. Ugyanazt tette, mint  csecsemőkorában, csak megértés és segítőkészség helyett dorgálást kapott. Értjük ennek a logikáját?

Nos, miután egyetlen interneten olvasott tuti tipp sem jött be, elővettem a rég elfeledett gyermeklélektan könyveimet, és belebújtam nyakig. Igazából ez sem segített a megoldásban, csupán arra világított rá, hogy én majdnem felnőttként kezelek, egy másfél éves gyermeket. Elvárom, hogy megértse mindazt, amit elmondok neki, sőt végre is hajtsa azt, pedig Ő még csak nemrég pottyant ide, erre a világra. Miután leesett a tantusz, fordítottam egyet az egészen. Mit csinálok, mikor elesik és beüti valamijét? Odahívom magamhoz, azon a bársonyos meleg hangon, majd megölelem, és adok neki egy puszit oda, ahol fáj neki. Ez még mind semmi! Leülök, hogy az ő szintjén legyek, amikor mindez megtörténik. Azért, hogy szembe tudjunk nézni egymással, hogy szemtől-szembe, bizalommal fordulhassunk egymáshoz.

Jöttek a hisztik, megszületett a Hugi, és csak durvult a helyzet. Olyan szinten, hogy az akkor két éves alig múlt csemetém azt kérdezte: "Már soha nem olvasol esti mesét?" /Nem meglepő, a fiam két és fél évesen teleszkópot kért a szülinapjára, és az összes bolygó nevét és jellemzőit tudta, sok más egyéb mellett/ Ekkor jött az újabb döbbenethullám: Miért is hisztizik? Elmaradtak a mesék, mivel a Hugi lekötött este, apa meg örült, ha behullik az ágyba, miután hazajön késő este. Elrontottam. Fordítsunk ezen is. Az a folyamat tehát, ami a békés nevelést megelőzi, egy hosszú önismereti út, egy türelemjáték, egy végeláthatatlan önképzés eredménye.

Mégis megéri. Kiegyensúlyozott, és végtelenül okos gyermekeim vannak. Igen, néha hisztiznek, néha rosszalkodnak, sokszor sírnak, de nem miattam, hanem nekem. És ez óriási különbség. El merik mondani a bánatukat, a problémáikat, és együtt tudunk rájuk megoldást találni. nincsenek titkaink, nem szoktak hazudni, és remélem, hogy ez így is marad.

A hisztire a gyógyír pedig: Bánj vele úgy, mintha megütötte volna magát! A testi és a lelki sebek közt nem sok a különbség, csupán annyi, a testit látod, a lelkit hallod, ha meg akarod hallani. Hívogasd oda! Ülj le, és hívd! Akkor is, ha nem jön, ülj ott mellette! Akkor is, ha azt hiszed nem ért meg, magyarázd el neki. Vedd kedvesen az arcát a kezeid közé, töröld le a könnyeit, gyógyítsd be a lelki sebeket, és neveld fel a gyermekedet békésen! Mindig tartsd szem előtt, hogy ahogy te bánsz a gyermekeiddel, úgy bánnak majd Ők, a te unokáiddal, és adott esetben, ha az élet úgy hozza, VELED IS!

Ui.: Hibázhatsz! De tanulnod kell a hibáidból, és az előnyötökre fordítani a levont következtetéseket! :)