Anyának lenni

 

Az első pillanatban, amikor meglátjuk a két csíkot, talán fel sem fogjuk, milyen hosszú út előtt állunk, milyen áldozatos munka a gyermeknevelés, milyen rögös úton kell majd haladnunk, milyen akadályokkal kell megküzdenünk, és még sorolhatnám. Nem fogjuk fel, mert a legtöbb esetben egy sokkal erősebb érzés borít el minket testileg-lelkileg: a mindent felülmúló öröm. Olyan boldogság, amilyet még sosem éreztünk azelőtt. Mintha gyermekként újra átélnénk a karácsony csodáját. Ehhez tudnám hasonlítani ezt az intenzív érzést. És persze ezzel karöltve átvillan az agyunkon a fenti gondolat: AZ ÉLETEMET ADNÁM ÉRTE, ANNYIRA SZERETEM!

Abban a pillanatban, amikor a gyermekünk megfogan a szívünk alatt, minden megváltozik. Ez lesz életünk sorsfordító pontja. Innentől kezdve mindenben Ő motivál majd minket, minden pillanatban. Amikor bármilyen sikert érek el, ők az első gondolatom. Ugyanúgy örülnek nekem, mint én nekik, amikor ők teljesítenek valamiben nagyon jól. És persze van az éremnek egy másik oldala is, amikor sajnos semmi nem jön össze. Akkor is ők motiválnak: Nem adhatom fel! Értük! 
És ott ülnek mellettem a nehéz napokon is, vigasztalnak, ahogyan én őket. Az ember nem csupán anya. Társa ezeknek az apró embereknek, kísérője és támogatója, barátja egész életében. Egyetlen dolog számít, hogy boldogok legyenek. A boldogságot azonban nem tárgyak, hanem mi magunk adjuk. A boldogság forrása a szeretetteljes légkör. Ezt örökké szem előtt kell tartanunk. A méregdrága ajándékok, tárgyak, amik ideig-óráig kedvükre tesznek, nem jelentenek semmit. De egy kiegyensúlyozott és boldog anya/apa a világot jelenti, mert mi vagyunk onnantól az ő örömük forrása és ők a miénk. A birkózás, a fogócskázás, az együtt tartalmasan eltöltött boldog pillanatok, az érzés, hogy ha bármi baj van, akkor fordulhatunk egymáshoz, a bizalom és a szeretet. Ez a MINDEN. 

És valóban az életünket adjuk értük, hiszen értük élünk, munkálkodunk. Segítünk, amikor kell, virrasztunk, ápolunk, erőnkön felül kitartunk, mi vagyunk a biztonsági háló, a kapaszkodó és a mankó, fogjuk a kezüket, kísérjük őket az útjukon, néha némán, árnyékként, néha pedig egyenrangú társként, épp amire szükségük van. Sosem engedjük el a kezüket igazán. Amikor felnőnek is ugyanígy aggódunk majd, ugyanígy félünk, néha virrasztunk, ha hosszabb útra mennek, várjuk, hogy csörögjön a telefon, hogy jelezzen, hogy hazaért. Mert ilyenek vagyunk. Az ember megváltozik, amikor anyává válik. Már nem annyira fontos az 'én', mint azelőtt. Van felette valaki vagy valakik, akik sokkal fontosabbak, és akikért az 'ÉN' rengetegszer lép hátra egyet. 

Így azt hiszem, értitek: Amikor életet adunk, az életünket adjuk. Nem feláldozzuk, hanem odaajándékozzuk az új életnek, hogy szolgálja az ő fejlődését, növekedését, hogy egészséges és boldog élet legyen az övé általunk. Aztán, amikor már nem tudjuk őket szolgálni, mert egy másik világba költözünk, az élet, aki belőlünk született, majd ugyanígy tesz. Mi pedig bennük élünk tovább...