Azok a gondtalan ovis évek!

Szülőként oviba vinni a kis apródunkat igazán nagy és izgalmas dolog. Emlékszem, amikor megláttam, hogy felvették az oviba a kisfiamat (elsőszülött szindróma) teljesen más játszódott le bennem, mint amikor a kislányomat láttam meg a névsorban. (Ő az óta is csak beszalad, sokszor el sem köszön, csak kacagva integet kifelé.)

A kisfiam nevét megpillantva valami megfoghatatlan büszkeség és félelem fogott el, ugyanakkor megkönnyebbültem, de mégis rettegtem attól, hogy másra bízzam. Ritka dolog, hogy valaki megteheti, hogy három éven át a lurkóval van otthon, nálunk ez a felállás, ezt én szerettem volna így, az édesapjuk pedig teljes mértékben egyetértett ebben, hogy három évig az anya a legjobb felügyelő. (Most azt mellőzöm taglalni, hogy van, aki nem engedheti meg magának, nálunk sem ez lenne a felállás, ha mások lennének a körülmények.) De amikor három év után az elsőszülöttömet, akit a széltől is óvtam és minden pillanatban vele voltam egyszer csak el kell engednem, az nagyon nehéz. (Nyilván ez minél kisebb a gyerkőc, annál nehezebb lehet.)

Az elválás a szülőt is gyakran megviseli, sokszor mindkettőt, de általában anyát a legjobban. Nem elvárható, hogy a csöppségünk egyik pillanatról a másikra alkalmazkodó legyen, és könnyedén viselje a környezetváltozást, ez gyakran vezet belső konfliktusokhoz, amik leginkább heves ordításba és ajtófélfába/küszöbbe való kapaszkodásba torkollnak. Ezt szülőként iszonyú nehéz úgy megoldani, hogy higgadtak maradjunk, és közben oldjuk a feszültséget, pedig ez ebben a helyzetben nagyon fontos, hiszen, ha a Manócska látja, hogy görcsölünk odabenn, legszívesebben mi se vinnénk el, akkor még inkább bizonytalannak érzi magát.

Hogyan segíthet ebben a mese? Fontos, hogy olyan mesét válasszunk, amivel a Mazsola is könnyen azonosulni tud. A mesehőssel való azonosulás megkönnyíti a feszültségoldást és segít megérteni mindkét fél oldaláról a miérteket. Ne gondoljuk, hogy a gyerek nem érti meg, hogy oviba kötelező menni, hogy egyszerűen nem tehetünk mást (pláne, ha dolgozunk) csak egyszerűen így fejezi ki a félelmét, hiszen retteg attól, hogy idegenek veszik körül, akkor is, ha már látta előtte egyszer az óvónénit, vagy ismer egy-két gyerkőcöt a játszótérről.

Két nyuszi és a szeretetcsengettyű például kimondottan erre a problémára nyújt megoldást. Egy napunkat írtam le, amikor már annyira nem tudtam mit mondani neki, hogy nyugodjon meg, inkább kitaláltam ezt a kis történetet. Aznap, mikor hazajött látszott rajta, hogy valami megváltozott. Onnantól, még ha sírással is indult a reggel, megszűntek a görcsös őrjöngésbe torkolló fesztiválok, majd lassan a sírás is elmaradt.

Kellemes készülődést!