Boldogságórák

Jártatok már úgy, hogy volt egy pillanat, amikor azt kívántátok, hogy bárcsak örökre így maradna minden? Egy ölelés, egy nap, amikor sikerül az oviba hiszti nélkül bemenni, egy pillanat, amikor átadja a rajzát, amire kettőtöket rajzolt le,  vagy amikor egy fárasztó nap után a mellkasodon alszik el. 

Anyaként megszámlálhatatlan ilyen pillanatunk van. Ezeket elraktározzuk magunkban a rosszabb időkre. Amikor betegek, amikor egy hete ordítva megy be az oviba és a küszöbbe kapaszkodik, és nem tudsz mit tenni, mert muszáj bemennie, vagy amikor annyira fáradt, hogy mindenért sír, vagy azokon a napokon, amikor te vagy annyira fáradt, hogy mindenért sírsz. Igen. Ilyen is van. 

Vannak olyan hetek, amikor az ember egyszerűen lemerül. Elfogynak a tartalékai, és azt érzi, hogy nem bírja tovább. Anyaként helytállni egyetlen fronton is kimerítő. Dolgozó anyaként pedig olyan nyomás nehezedik ránk, ami gyakran vezet a sírós állapothoz. Elfelejtjük egy kicsit azokat a boldog pillanatokat. Aztán mindig jön egy fordulópont. Néha csak annyi, hogy kiadjuk magunkból a feszültséget egy kiadós kis fürdőzéssel (öt perccel tovább állunk a zuhany alatt) néha kiborul a bili és kiabálunk, néha meg csak halkan sírdogálunk éjszakánként. 

De a fordulópont közben, vagy után, mindig feltörnek ezek a boldogságórák. Azok az érzések, amiket nekünk adnak. Mintha az akkumulátorunk így töltene fel, egy hatalmas energia felszabadulásával, és másnapra minden a legnagyobb rendben lesz. Ismét erősebbek leszünk, mint bárki más a földön, mert a hátunkon cipeljük azt a sok gondot, problémát, amit csak mi bírunk el. Ha szerencsénk van, akkor van mellettünk egy társ, aki segít tartani ezt a hatalmas sziklaként tornyosuló képződményt a hátunkon. Ha nincs szerencsénk, akkor egyedül kell megbirkóznunk vele, de akkor is legyűrjük a nehézségeket, mert olyan emberért/emberekért küzdünk, aki ezeket a boldogságórákat adja nekünk, amiből feltöltődik a lelkünk. 

Az a szeretet, amit ők tudnak adni nekünk, felbecsülhetetlen mértékű energiává alakul át bennünk, és képesek leszünk mindenre. Az én boldogságóráim háromszorozódnak minden egyes nap. Elég, ha a kicsi rendesen eszik, a középső be tudja gombolni magának a pulcsit, a nagy pedig önfeledten ugrál, mert korábban mentem érte az oviba. Nekik ez szinte semmiség, úgy adják ezeket a pillanatokat, hogy valójában nem is tudják, hogy mennyire sokat jelent ez nekünk.

Kicsit lemerültem én is. Arra gondoltam, hogy nem bírok el egyedül mindennel. A költözés, a három pici gyerek, és a bejárás, a teljes életmódváltás minden energiámat leszívta. Nem tudtam gondolkodni, már a nyelvem sem pörgött beszéd közben. Annyira fáradt voltam lelkileg, hogy teljesen elbizonytalanodtam mindenben. 

Aztán a férjem kicsit helyrerázott. Nem is tudta, hogy hogyan, szerintem most sem tudja. Annyi volt az egész, hogy leírta nekem, hogy miért szeretne még egy gyerkőcöt, abban a pillanatban, amikor a legmélyebb pontomon voltam. Persze annak ellenére is tiltakoztam egy darabig az elképzelései ellen, de az óta csak az a néhány sor jár a fejemben. Felidézte azokat a mindenkori boldogságórákat, amiktől most is könnybe lábad a szemem, ha rá gondolok. Sőt, most is, hogy ezeket a sorokat írom. Biztosan mindenkinek vannak ilyenek. A legnagyobb boldogságóra az, amikor megszületnek. Amikor felsír, amikor a karunkba vesszük először. Amikor a szemébe nézünk először. Amikor először megpuszilhatjuk. Az a fáradt, mégis euforikus érzés, amikor végre átölelhetjük először és érezhetjük az illatát. Ez a mindenkori boldogságóra, amit már születésük pillanatában anélkül adnak, hogy tudnának róla. Ezek a pillanatok pedig minden egyes nap egyre csak bővülnek és sokszorozódnak, mi pedig igyekszünk ezekből visszajuttatni nekik minél többet, hálánk jeléül, hogy  ugyanolyan boldog gyermekek lehessenek, mint amilyen boldog szülők mi lehetünk általuk.