Nem megyünk túl gyakran játszótérre, mióta kertes házba költöztünk. Ennek nincs különösebb oka, azon kívül, hogy nem szeretek járni. Én vagyok az egyetlen anyuka többnyire ugyanis, aki a gyerekekkel együtt játszik. Nem olyan ereszd el a hajam féle féktelen őrjöngés ez, inkább egy nem láthatóan irányított, szabályok közé befogott közös játék. Ha látom, hogy valaki fárad, akkor lassítok, és a többieknek is szólok, hogy egy picit vegyünk vissza a tempóból.
Ha elesek, nevetek. A gyerekek is nevetnek. Ha valaki elesik, megy a gyógypuszi, a vigasztalás, ilyenkor ismét anya vagyok. Ha valaki szabálytalanul játszik, akkor is anya vagyok. De ha minden gördülékenyen megy, akkor gyerek vagyok, játszópajtás vagyok.
Ha sarazni akarnak, megadom a szabályt: Ne gyere a házba és a teraszra, míg nem szólok!(Amíg elő nem készítem a terepet.) De tartom a slagot és kicsit le is locsollak, míg töltöd a vödröt, hogy aztán együtt nevethessünk.
Ha buborékot fújok és elfáradok, cserélünk, akkor én vagyok a buborékvadász, a gyerekek pedig akik fújják kifulladásig. Ha látom, hogy már vörös a feje, ismét anya leszek és átveszem a stafétabotot, vagy játékot váltunk.
Felnőttként elfelejtjük, hogy milyen jó volt gyereknek lenni. Görcsösen ragaszkodunk a rendhez, a fegyelmezett viselkedéshez, mind magunkra, mind a gyerekekre nézve. A gyerekeknek is lefektetünk szabályokat. Naná! Kell nekik, attól biztonságban érzik magukat, tudják, hogy mire számíthatnak. Sokak nevelésével éppen az a probléma, hogy semmi szabály nincs. Nincs kapaszkodó, ezért a gyermek nem tudja, hogy mit szabad és mit nem. Mások túlszabályoznak: Ne ülj le a homokban, ne sarazz, ne szaladj, ne menj oda, ne légy vizes, ne...ne..ne...ne... Ez pedig azért baj, mert nem engedjük őket így kibontakozni, gyereknek lenni. Egy gyermeknek szaladni kell. Sárosnak lenni, sokat nevetni, a hajába kenni a festéket és egyebek. Alkotnia kell. Ő ilyenkor magát alkotja meg. Kibontja a személyiségét, tapasztal.
A legnagyobb gond azonban azzal van, hogy a felnőttek nem mernek gyermekek lenni. Nem tudják magukat elengedni. Magunk köré rakjuk le a legtöbb szabályt, mert azt hisszük hogy felénk támasztják a legtöbb elvárást. Talán így van. Én másképp gondolkodom. Nekem csak magammal szemben támasztott elvárásaimnak kell megfelelnem. A ház van értem, nem én a házért. Minden folt a falon, minden repedés a padlón egy emlék. Emlék, ami majd 20 év múlva a házba visszatérve is otthonná teszi a téglafalakat.
Tudom, hogy így van. Ha behunyom a szemem, abban a házban járva, ahol felnőttem, ismerek minden repedést. Tudom, hogy a konyhaajtón lévő karcokat a kedvenc kiskutyám okozta. Tudom, hogy az egyik üveg azért más egy picit az egyik szobaajtón, mert a bátyám véletlenül bedobta a cipőjével. És de nagyot nevetett Anya! Még indig a fülemben van a hangja, ahogy felnevet: Hát ezt jól megcsináltad!
A villanykályhába a nővérem neve van belekarcolva. Ő véste bele, mutatván, hogy le tudja írni a nevét. Ügyes volt, igaz? 30 éve ott díszeleg lassan.
Anya locsolt, engedte, hogy sarazzunk, szaladgáljunk a víz alatt. Anya nem bánta, ha ezerszer öltözünk át. Velünk együtt játszott. Nem bánta, ha valami koszos volt, ha a fal bánta a festést/rajzolást. És, hát igen... mind megalkottuk saját magunkat.
Sosem volt feszített rend, nem álltak élükön papírlapok, a könyvek, nem volt bevasalva a zokni a fiókba, de otthon volt a javából.
Anya nem volt tökéletes. Én sem vagyok az. Hibázom, kiabálok, kiborulok, ember vagyok elsősorban. Előfordul. Nincs tökéletes Anya a világon sehol. Nincs olyan, hogy tökéletes szülő, úgy egyáltalán. De arra emlékszem, hogy mennyit nevettünk együtt. És a gyermekeim is erre fognak leginkább emlékezni, míg ez lesz túlsúlyban.
Emlékszem Apa hangjára, ahogy nevetve megkérdezi: Te mit csinálsz Édike? És én válaszoltam készséggel: Csak rajzolok... Magamra...
Még több rólam és a verseimről!