Csúszdázom, hintázom, sáros vagyok, Anya vagyok...

Nem megyünk túl gyakran játszótérre, mióta kertes házba költöztünk. Ennek nincs különösebb oka, azon kívül, hogy nem szeretek járni. Én vagyok az egyetlen anyuka többnyire ugyanis, aki a gyerekekkel együtt játszik. Nem olyan ereszd el a hajam féle féktelen őrjöngés ez, inkább egy nem láthatóan irányított, szabályok közé befogott közös játék. Ha látom, hogy valaki fárad, akkor lassítok, és a többieknek is szólok, hogy egy picit vegyünk vissza a tempóból. 

Ha elesek, nevetek. A gyerekek is nevetnek. Ha valaki elesik, megy a gyógypuszi, a vigasztalás, ilyenkor ismét anya vagyok. Ha valaki szabálytalanul játszik, akkor is anya vagyok. De ha minden gördülékenyen megy, akkor gyerek vagyok, játszópajtás vagyok.

Ha sarazni akarnak, megadom a szabályt: Ne gyere a házba és a teraszra, míg nem szólok!(Amíg elő nem készítem a terepet.) De tartom a slagot és kicsit le is locsollak, míg töltöd a vödröt, hogy aztán együtt nevethessünk.

Ha buborékot fújok és elfáradok, cserélünk, akkor én vagyok a buborékvadász, a gyerekek pedig akik fújják kifulladásig. Ha látom, hogy már vörös a feje, ismét anya leszek és átveszem a stafétabotot, vagy játékot váltunk.

Felnőttként elfelejtjük, hogy milyen jó volt gyereknek lenni. Görcsösen ragaszkodunk a rendhez, a fegyelmezett viselkedéshez, mind magunkra, mind a gyerekekre nézve. A gyerekeknek is lefektetünk szabályokat. Naná! Kell nekik, attól biztonságban érzik magukat, tudják, hogy mire számíthatnak. Sokak nevelésével éppen az a probléma, hogy semmi szabály nincs. Nincs kapaszkodó, ezért a gyermek nem tudja, hogy mit szabad és mit nem. Mások túlszabályoznak: Ne ülj le a homokban, ne sarazz, ne szaladj, ne menj oda, ne légy vizes, ne...ne..ne...ne... Ez pedig azért baj, mert nem engedjük őket így kibontakozni, gyereknek lenni. Egy gyermeknek szaladni kell. Sárosnak lenni, sokat nevetni, a hajába kenni a festéket és egyebek. Alkotnia kell. Ő ilyenkor magát alkotja meg. Kibontja a személyiségét, tapasztal.

A legnagyobb gond azonban azzal van, hogy a felnőttek nem mernek gyermekek lenni. Nem tudják magukat elengedni. Magunk köré rakjuk le a legtöbb szabályt, mert azt hisszük hogy felénk támasztják a legtöbb elvárást. Talán így van. Én másképp gondolkodom. Nekem csak magammal szemben támasztott elvárásaimnak kell megfelelnem. A ház van értem, nem én a házért. Minden folt a falon, minden repedés a padlón egy emlék. Emlék, ami majd 20 év múlva a házba visszatérve is otthonná teszi a téglafalakat. 

Tudom, hogy így van. Ha behunyom a szemem, abban a házban járva, ahol felnőttem, ismerek minden repedést. Tudom, hogy a konyhaajtón lévő karcokat a kedvenc kiskutyám okozta. Tudom, hogy az egyik üveg azért más egy picit az egyik szobaajtón, mert a bátyám véletlenül bedobta a cipőjével. És de nagyot nevetett Anya! Még indig a fülemben van a hangja, ahogy felnevet: Hát ezt jól megcsináltad!

A villanykályhába a nővérem neve van belekarcolva. Ő véste bele, mutatván, hogy le tudja írni a nevét. Ügyes volt, igaz? 30 éve ott díszeleg lassan.
Anya locsolt, engedte, hogy sarazzunk, szaladgáljunk a víz alatt. Anya nem bánta, ha ezerszer öltözünk át. Velünk együtt játszott. Nem bánta, ha valami koszos volt, ha a fal bánta a festést/rajzolást. És, hát igen... mind megalkottuk saját magunkat.

Sosem volt feszített rend, nem álltak élükön papírlapok, a könyvek, nem volt bevasalva a zokni a fiókba, de otthon volt a javából.

Anya nem volt tökéletes. Én sem vagyok az. Hibázom, kiabálok, kiborulok, ember vagyok elsősorban. Előfordul.  Nincs tökéletes Anya a világon sehol. Nincs olyan, hogy tökéletes szülő, úgy egyáltalán. De arra emlékszem, hogy mennyit nevettünk együtt. És a gyermekeim is erre fognak leginkább emlékezni, míg ez lesz túlsúlyban.
Emlékszem Apa hangjára, ahogy nevetve megkérdezi: Te mit csinálsz Édike? És én válaszoltam készséggel: Csak rajzolok... Magamra...

Még több rólam és a verseimről!