Azt szoktam mondani, hogy az ordibálás a tehetetlenség, a pofon az eszköztelenség ostorcsapása…
(Indíts tiszta lappal!)
Legtöbbünk számára ismerős a helyzet, amikor ott állsz a gyermekeddel szemben, ő dacol, tombol, kiabál, te pedig azt sem tudod, mit kellene tenned, hogy végre megváltozzon ez a helyzet és vége legyen a feszültségnek, amit ezzel benned generál. Aztán ahogy felmegy a pumpa, csattan az ostor…
Ennek nem kell így lennie!
A gyermekünk folyamatosan formálódik. Amikor épp nyugalmi időszak van, akkor úgy formálod simítással, szeretettel, akárcsak a korongon az agyagot. Amikor pedig dackorszak van vagy serdül, akkor kell a véső és a kalapács, mert megszilárdul, kőkeménnyé válik… De a szobrász is finom kis pattintásokkal alakítja a szobrot, csiszolja, szeretettel formálja.
Mit kell tennünk, hogy ne csattanjon az a bizonyos ostor? Első lépésként eszközöket kell keresnünk és felszámolni ezáltal a tehetetlenséget. A montessori, a kötődő nevelés, a válaszkész nevelés, stb. mind tökéletesen jól működő nevelési elvek, amik mindenféle nagyobb feszültség nélkül segítenek terelgetni a csemeténket. Ez nem azt jelenti, hogy nincsnek szabályok és nincs tisztelet! A szabályokat nagyon határozottan meg lehet húzni a fenti módszerekkel is, a tiszteletet pedig- nem összekeverendő a félelemmel- épp azzal érdemeljük ki, hogy ezek által a módszerek által mi magunk is tiszteletben tartjuk a gyermekünk testét, lelkét egyaránt. Persze alkalmanként, mivel a gyereknevelés egy folyamatos tanulási folyamat, elkerülhetetlen, hogy néha egymásnak feszüljünk, de a fentiek segítenek nekünk ezeket higgadtan megoldani.
A második nagyon fontos tényező: Engedd el a tagadást! Mindannyian hordozunk magunkkal csomagokat a szüleinktől. Vannak olyan csomagok, amik csupa jó dolgokkal vannak tele és van bizony olyan is, ami nem éppen. Hogy milyen arányban van egyik vagy másik, az nagyon egyéni. Sokan viszont úgy válnak szülővé, hogy ott lakik bennük a traumatizált gyermek, aki nem tudja, hogy hogyan kezelje a saját gyermekével szemben a konfliktusokat, hiszen ő maga a családjában ezt helytelenül tanulta meg. Sokan küzdenek azzal, hogy nem akarnak olyanokká válni –itt is volt erről már szó- mint egyik/másik szülőjük és folyamatosan ezzel küzdenek. Ez egy belső harc, de kihatással van a közvetlen környezetünkre, a gyermekünkre is. Ki kell lépni a tagadásból, hogy ez megváltozhasson. Ha épp úgy reagáltál, ahogy a szülőd tette volna hasonló esetben, fogadd el, hogy ez is te voltál, de emlékeztesd magad, hogy nem ez szeretnél lenni! Jegyzeteld fel, mit csinálnál jobban, másképp, mit tanultál az esetből és NE ostorozd magad!
Nagyon fontos dolog a példamutatás. Ahogy te beszélsz másokról, amikor nem hallják, ahogy te reagálsz a feszült helyzetekre, ahogy te viselkedsz másokkal akár családon belül vagy kívül, azt sajátítja el a gyermeked is. Mondok egy példát: Én rágom a körmöm, amikor ideges vagyok, a legnagyobb gyermekem is rágja. Tehát az is tanult minta, ahogyan a feszült helyzetekre reagálunk. Igyekszem ezen javítani…
A nevelés folyamatos fejlődés mind a szülőnek, mind a gyermeknek. Eközben el kell fogadnunk ha hibázunk és el kell fogadnunk azt is, hogy a gyermek is gyakran hibázik. És vannak dolgok, amiket újra és újra el kell magyaráznunk, de ahogy a mondás is tartja: Türelem rózsát terem…