Nálatok laknak-e állatok? Macskánk van...

Van az az élethelyzet, amikor eldől, hogy akkor most itt az ideje egy négylábú, vagy éppen két lábú, vagy netalán uszonyos kedvenc beszerzéséhez. Aztán persze a társaság felnőtt tagjai közül az egyik esetenként tiltakozik, a társaság jogilag nem cselekvőképes tagjai pedig ujjongva fogadják a hírt: "Itt márpedig állat lesz!" 

Amikor kertes házba költöztünk természetes volt, hogy lesz egy szőrös, tollas, vagy pikkelyes tagja is az amúgy is népes kompániának. Ámde-bár jómagam az ugató, vagy ugrándozó, a férjem pedig a nyávogó füles-farkas szőrgombócokat részesíti előnyben. Hozzá sem kell tennem, a gyerekeknek teljesen mindegy. Nos, hogy még véletlenül se legyen a kezemben a döntés, a férjem heteken át bombázott befogadható cicák képeivel, minden nap legalább öttel, csak, hogy barátkozzam a gondolattal: Itt márpedig nyávogni fog valaki, rövid időn belül! 

Nem szimpatizáltam a gondolattal, abban reménykedtem, hogy majd elmúlik nála ez a határozott hozzáállás, de nem...

Egyik este egy vékony hangon nyivákoló, kis esetlen Maccsal állított be. (Macsnak az óta sincs neve, helyesebben mindenre hallgat. Leginkább Macsker...) Szóval abban a pillanatban, hogy fürdés közben a gyerekek megpillantották ezt az esetlen kis szőrös lényt, szinte kiröppentek a kádból(Onnan, ahonnan igen nagy erőfeszítéssel kell őket kikönyörögni egyébként.) és mindenki azonnal meg akarta érinteni, megpuszilni, megszeretgetni, a Macs meg csak nyávogott és nyávogott, látszott rajta, hogy nem érti, hogy az addig némileg ingerszegény környezetből hogyan csöppenhetett egyszerre háromszor két apró kéz fogságába? Aranyló szemeiből könnyűszerrel kiolvasható volt, hogy azon tűnődik: Hogyan tudna megszabadulni tőlünk? Látszott a tekintetén, hogy bánja már, hogy azt kívánta, bárcsak ne kellene odakinn fagyoskodnia a kertben, és bárcsak lenne egy-egy falat halrudacska alkalmanként, ami kipottyan az ajtón. A vágyott jólét mégsem olyan jólét.

"Ez van Macs!"-szóltam oda neki, miközben csak a füle hegye és az orra látszott ki az ölelő karokból, a férjem pedig igyekezett a pukkadozó nevetést visszafogva szabályozni a szerető karokat, nehogy agyonszeressék a bársonytalpú új barátot.

Három különböző korú gyermekem van. A legkisebb még csak másfél éves, a legnagyobb elmúlt hat. Mindhárman más vérmérséklettel reagáltak a háziállat érkeztére. A legkisebb szinte felrobbant az izgalomtól, kiabálta, hogy "addide cica!". Sikoltozott, sírt és nevetett egyszerre, ugrándozott, szinte repült. A középső egy igazi kislány módjára óvatosan kézbe vette, és beletette az ágyába, betakarta, enni akart adni neki, babusgatta. A legnagyobb pedig azzal a kellemes nyugalommal, ami az apjából is árad, szimplán tudomásul vette a cicus puszta létét, majd, ha adódott rá alkalom, akkor ő is megsimította, megszeretgette. Kivárta, míg a kisebbek lelkesedése alábbhagy.

Mit adott idestova 3 hónapja nekünk ez a kis állat? Szeretetet. Nyitottságot. Megtanultunk odafigyelni, vigyázni, óvatoskodni. Megtanultunk gondoskodni, fésülni, takarítani, elpakolni magunk után, rendet tartani a játékok azon részén, amit nem szeretnénk feláldozni az "ádáz" macskatejfogak oltárán. De ami a legfontosabb, hogy megtanultunk magunkon kívül egy másik lényt is szeretni. Egy olyan lényt, ami nem hasonlít ránk, nem a mi fajtánkból származik, nem értjük meg amit mond, nem tudjuk mit miért csinál, de az bizonyos, hogy Ő is nagyon szeret minket. Mi pedig egyszer, s mindenkorra felelősek lettünk Érte, akit a szívünkbe zártunk, és megszelídítettünk. 
(Illetve kölcsönösen megszelídítettük egymást!)

U.I.: Legyen a gyermek bármilyen korú, szüksége van egy kisállatra!