Nekem az anyaság igenis rózsaszín köd!

Mint vállalkozást üzemeltető három gyermekes anya, tudom, hogy mi a dörgés anyafronton. Vannak nehéz napok. Most, mikor ezt a bejegyzést írom, ott áll a mosogatóban az összes edényünk fele. Reggel egy órát buszoztam a gyerekekkel ügyintézés miatt, eleve nem aludtam éjjel valami sokat, és most csönd van. Az én fejemben is. Ők alszanak, én meg csak bámulok ki a fejemből, mint valami páfrány. Gondoltam lejegyzetelek egy mesét, vagy folytatom az egyik félig megírt regényemet, de ma nem megy. Ma csak ez megy.

És mégis, ahogy nézem őket, ahogy összebújva alszanak, arra gondolok, hogy mi a frászért hallom én azt mindenhol, hogy anyaként az élet nem leányálom, meg nem rózsaszín köd? Miért ujjong mindenki, hogy „végre valaki ezt kimondja”? Nem olyan nagydolog ezt kimondani. Még két gyerekes anyaként (a környezetem által gyakorolt külső nyomásnak engedve /minek annyi gyerek?!, mikor fogsz már dolgozni?? honnan lesz nyugdíjad??/) én is mondtam olyat a férjemnek, hogy szeretnék ugyanúgy dolgozni, ahogy Ő. Erre nagyot sóhajtva azt mondta: „Itthon legalább azokkal vagy, akiket szeretsz, és még ha nehéz is, ők feltétel nélkül szeretnek téged. Soha nem bántanak meg, soha nem szemétkednek veled! Tisztelnek téged és hálásak azért, amit értük teszel! Bárcsak mindenkinek ilyen munkája lenne!” 

Akkor értettem meg, hogy milyen szerencsém van, hogy velük maradhatok, ameddig csak kell, vagy ameddig csak akarok. Miért ne lehetne annyi gyermekem amennyit csak szeretnék? Miért ne maradhatnék velük, ha van rá lehetőségem? 

Ami a szívünkben lakik, azt mondj a szánk.  Én nem akarom, hogy a szívemben az honoljon, hogy az anyaság nehéz. Hogy teher, amit "de jó ledobni egy időre". Hiába sulykolja mindenki ezt, hiába folyik ez a csapból is, nem tudok vele azonosulni és nem is akarok. Az anyaság számomra az önmegvalósítás. A szeretet, a béke, a harmónia, az a szerep, amiben teljes mértékben otthon vagyok, amiben megfürdik a lelkem, ha fáradt.

Az anyaság az, ami átsegít a nehéz pillanatokon. Amikor más szerepekben sikertelennek érzem magam, akkor is ott marad az anyaság, amiben viszont kiváló vagyok. Igen. Merem azt állítani, hogy tökéletes anyja vagyok a gyermekeimnek. Akkor is, ha hibázok, akkor is, ha kiabálok és akkor is, ha ebben rendre mégis megkérdőjelezem magam, mert a nap végén egy a lényeg, hogy velük vagyok szeretetben, összebújva.

Nekem mindennél többet ér, hogy amikor ülünk a buszon és már semmi mást nem tudnak mondani, akkor annyit mondanak, hogy „Anya! Szeretlek!” Vagy amikor sírok egyet, mert „dolgozó nőként” nehézségeim támadnak, (pl. a mikor rádöbbentem, hogy 3 havi munkám tűnt el menthetetlenül) akkor odajönnek hozzám két rajzlapnyi színes szívvel, majd leülnek mellém és simogatnak, puszilgatnak, hogy nem lesz semmi baj. És ők segítenek felállni. Ők a mankók a nehéz időkben, mert öt perc múlva valóban felállok és megírom újra az elveszett verseket. Nekik írom. A meséket is, a verseket is, az utolsó vonalig az összes nyuszit nekik rajzolom meg. Azért így, hogy nekik könnyebb legyen leutánozni a rajzaimat. És mikor sikerül, együtt örülünk, mikor odajön: „Nézd Anya! Rajzoltam neked egy Fülüt!” 

Az anyaság igenis leányálom! Igenis rózsaszín köd, amiben meg kell fürödni, amit ki kell élvezni, ami nekünk ajándékba adatott, hogy ne legyünk egyedül a világban a gondjainkkal apaként sem és anyaként sem. Nekem ezt jelenti.

Gyakran halljuk a környezetünkben sokaktól, hogy menjünk el a gyerekek nélkül kikapcsolódni, mert nekünk is szükségünk van rá. És egyszerre vágjuk rá, hogy kizárt! Egyfelől mindennek megvan a maga ideje. Mióta ismerjük egymást csak kétszer voltunk szórakozni, mert egyszerűen nekünk nem az a kikapcsolódás, ha valahova elmegyünk, hanem az, ha valahol csak mi ketten vagyunk/illetve voltunk. Ma már más a helyzet. Nem az a kikapcsolódás, ha idegen emberek vesznek minket körül, hanem az, ha csak a gyerekekre koncentrálhatunk.

Nem baj, ha más nem így érez. Mindannyian mások vagyunk. Van, akinek egy gyerek is sok, van akinek pedig hét is kevés. Nem is az a lényeg, hogy kinek hány van, vagy, hogy van e egyáltalán. A lényeg az, hogyha van, ne arra a kevés rosszra fókuszáljunk, ami alkalmanként előfordul, hanem arra a megszámlálhatatlan örömteli és megismételhetetlen pillanatra, amit adnak nekünk nap, mint nap. Engedjük meg a szemünknek, hogy rózsaszín ködnek lássa ezt az egészet és engedjük meg a szívünknek, hogy leányálomként élje meg az anyaság minden pillanatát.