A levél

Minden nap ugyanúgy indul. Megiszom a kávém és a könyvespolchoz megyek, ahol Ezerarcú Anyák, Két nyuszi meséskönyvek és Fülü mondókás ügyeskedői sorakoznak. Megnézem, kiknek készítek aznap össze kis csomagokat, leveleket... Dórinak, Rékának, Boginak, Sárinak, Leventének, Nándinak.
A gondosan, egymás mellé rendezett könyvkupacokból összeválogatom a könyveket és leülök ide, az asztalomhoz. Ahogy kanyarítom a betűket, előttem vannak az arcok. Vannak, akiket a tavaly meghirdetett versmondó versenyemen láttam, előttem van,ahogy szavalnak, fülemben csilingel a hangjuk. Vannak, akikről az anyukájuk küldöttképet, ahogy az előző könyveim egyikét lapozzák... és persze vannak, akiknek az arcát csak elképzelni tudom. Miközben aláírok, mindig mosolygok. Ezerszer megnézem, jó helyre megy-e a levél, jól címzem-e meg, jól írtam-e a nevet, vigyázok, nehogy elrontsam. Néha megremeg a kezem és felnézek a monitorra, hogy biztos legyek a dolgomban.
A borítékok megcímzésénél olyan helyekre utazom képzeletben, ahol soha nem jártam.
Óvatosan csúsztatom be a könyveket a buborékos borítékba, vigyázok, meg ne gyűrődjenek... de előtte minden könyvet végigsimítok. Ezzel egy apró, láthatatlan ajándékot adok mellé: a szeretetetet.
Aztán pár nap múlva érkezik egy üzenet, benne egy fotóval, néhány kedves sorral, hogy tudjam, a könyvek melletti apró kis ajándék is sértetlenül megérkezett. ❤