Írónak lenni menő dolog, ám néha nagyon nehéz...

Na persze nem úgy nehéz mint egy fizikai munka, nem kimondottan testileg terheli az embert, ez gyakran idegileg, érzelmileg és mentálisan kimerítő. De ne ijedjetek meg, nem panaszáradat lesz ez a bejegyzés, hiszen élvezem a munkám, nagyon szeretek adni, nagyon sok  pozitívumot is kapok vissza, ami az alább taglalt dolgokon mindig átlendít, ezért hálás vagyok nektek. Most egy kicsit kitérek ennek a szakmának a nehézségeire, pl. most, ennek a bejegyzésnek a megírása közben először ketten is ültek az ölemben, utána orrszívóztam, folyamatosan duruzsolnak, egyikük pedig a két, három, négyjegyű számokat taglalja... és kérdeznek és a kutya is nyalogatja a lábam,  nehéz koncentrálni. Pláne úgy, hogy határidő előtti napokban vagyok és emiatt alig aludtam már úgy két-három hete. 

Mindig érkeznek be hozzám levelek amik olyan kérdésekkel bombáznak, ami a siker titkát, a titkos összetevőt, a tuti receptet kérik ezzel kapcsolatban. Általában persze írni vágyók, kezdő írók keresnek meg ezzel. Sajnos erre nem tudok mit mondani. Nem mi választjuk az írást,hanem az írás választ minket én ezt szoktam mondani. Én magam sem erre a pályára készültem, de ha az embert erre a feladatra a Sors, a Mindenható vagy a Karma kiválasztja, akkor nincs mit tenni. Ha már rajta vagyunk a pályán valamilyen módon, akkor pedig, ha valakinek sikerül megfogni egy témát úgy, hogy az az embereket megérinti és elgondolkodtatja, akkor örülünk. Ha nem, akkor lapozunk... ez ilyen. Rengeteg alázat kell hozzá és aki kívülről lát minket, az csak a felszínt látja, a jéghegy csúcsát. Ez azonban nagyon kevés ahhoz, hogy teljes képet alkossunk erről a szakmáról. 

A siker titkán vagy a titkos elixíren felül, írónak lenni egy életforma. Más szemmel látjuk a világot. Ez az alkotásunk gyökere. Ezt próbáljuk szavakba önteni... néha sikerül. Akkor örülünk. Ha nem, akkor szintén, ahogy már említettem: Lapozunk. Nekem egy cinege vagy egy őszapó nemcsak egy aranyos madárka, hanem egy történet. A fűszálon csüngő harmatcsepp nemcsak víz. Percekig nézem közelről, minden szögből megcsodálom és a végén születik egy komplett alkotás erről az egyetlen apróságról. 


Nálunk nincs munkaidő. Ez nem azt jelenti, hogy mondjuk napokig nem dolgozunk, hanem azt, hogy a munkaidőnk 24 órás. Én gyakran látástól vakulásig dolgozom, írok és egyebek. Mert akkor jön az ihlet vagy akkor tudok. Az ágyam mellett mindig ott a telefonom, amibe éjjel vagy hajnalban is írok egy-egy verset, gondolatot, hangulatot, amiből aztán egy történet vagy egy vers kerekedik. Álmomban is írok, ha foglalkoztat egy téma. Az agyunk soha nem pihen. Vannak ellenben nehezítő tényezők, mint minden ember életében. Például anyaként nem egyszerű írni, míg picik a gyerekek. Az íráshoz csend kell, hogy tisztán halljuk a gondolatainkat és érezzük az érzelmeinket. Ez két orrszívás és egy fenéktörlés között aligha lehetséges, így mikor ír egy író, ha kisgyermekes anya? Éjjel... akkor csend van. Nálam ahogy már mondtam egy interjúban: A mesék éjjel születnek.  Én illusztrátor is vagyok, ez nagyban megnehezíti a dolgom, hiszen ez sem csupán az önfeledt rajzolgatásról szól, hanem ez már fizikálisan is megterhelő. Heteken át 10-12 órában rajzolni állandóan az nagyon kimerítő. Ilyenkor fájnak az ízületeim a kezemben mindenhol, a végén nem bírok felemelni egy kávéscsészét sem és csak egy dolog jár a fejemben: a dátum, ameddig le kell adnom az anyagot. Egy könyv részletének illusztrálásához gyakran több képet is rajzolok, aztán kiválasztom, amelyik számomra a legmegfelelőbb. Amikor épp nem az adott könyvvel foglalkozom, akkor a karaktert "tanulom". Minden szögből, minden mozdulatból lerajzlom újra és újra, hogy minden könyvvel egyre jobb legyen, szebb legyen a végeredmény. Ha illusztrálok, gyakran nincs időm írni... ez pedig megterhel szintén idegileg és lelkileg. 

Én nagyon maximalista vagyok. Mindig magamhoz mérten a legtöbbet akarom kipréselni magamból. A tökéletességre törekszem és mindig találok hibát. Ez azonban egy nagyon jó tulajdonság ha valaki erre a pályára lép, mivel így tudunk fejlődni a legjobban. Soha nem más írókat állítok magam elé példának, ha a stílusról van szó. Ez is egy nagy feladat, megtalálni azt az egyedi stílust, ami az ember védjegye, amiről három sor után is megismerik, akkor is, ha nincs odaírva a neve (ami egyébként kötelező, hogy ott legyen a mű mellett.) Apropó: Meg kell küzdeni azzal is, hogy sokszor a nevem feltüntetése nélkül jelenítik meg a műveimet, netán plagizálnak, ilyenre is volt példa. Ez nagyon idegtépő és amellett, hogy jogszabályba ütközik és a törvény bünteti, még tiszteletlen dolog is. 
Néha meg kell küzdeni azzal is, hogy megbélyegeznek, akár írótársak, akár mások: "Te csak azért vagy sikeres, mert szőke hajad van meg csinos vagy és NŐ!" - erre nem szoktam reagálni, akkora sületlenség. 

Meg kell küzdeni a kezdeti sikertelenségekkel. Ez sokszor nem azt jelenti, hogy nem vagyunk elég jók a pályára, hanem azt, hogy még nem jött el a mi időnk. Ha hibázunk, abból tanulni kell. Ettől tudunk fejlődni. Ehhez pedig másoké mellett kell egy egészséges önkritika is. És persze amikor egy művet az ember kitesz a nagyközönség elé, akkor viselnie kell a kritikát. Megjelennek a trollok, ezeket szelektálni kell, ami nagyon nehéz. A durva sértések hada nem kritika! A szidalmazás nem kritika! Minket a pokolba kívánni sem az...  Kritika a kultúráltan megfogalmazott vélemény! És ha ilyet olvasunk, azt érdemes megfontolni. 

Egyébként nagyon figyelnünk kell arra, mit és hogyan fogalmazunk meg. Ha kényes témáról van szó vagy eleve megosztó témáról, akkor pláne. Sosem szabad általánosítani! Azzal mindig megsérthetünk egy nagyobb embertömeget, ami viszont nem lehet szándéka az alkotásnak. Ezt részben a saját tapasztalatom mondja, részben pedig figyelem más írók munkásságát a nagyvilágban és persze abból is tanulok.


Objektíven és nem érzelmi alapokon kell dönteni, amikor válaszutak előtt állunk. Ha valahol mégis zárt ajtókra találunk ezen az úton, akkor le kell ülni átértékelni a dolgokat és levonni a szükséges következtetéseket. Én mindig úgy voltam vele, ha valami nem jött össze, hogy ez nem az én utam volt akkor. És milyen igazam volt! Utólag visszanézve látom tisztán, hogy nekem oda kellett kerülnöm, ahol most vagyok. 

Igazából sokáig sorolhatnám ezeket a rögöket, amikben az ember lába minduntalan megbotlik, DE!
Mérhetetlen szeretettel gondolok erre a szakmára, hiszen tudok adni. Szeretem kimondnai (bár eleinte nehezemre esett), hogy író vagyok. Szeretem elkészíteni a könyveket és látni a végeredményt, hogy többünk munkájának gyümölcse milyen örömet tud okozni a pici babáktól a szülőkön át a nagyszülőktől a dédikig.  Igen, több ember munkája egy könyv. Én megírom és illusztrálom, de ugyanúgy éjjelekig foglalkozik vele sokszor a tördelő, az én segítőm, Réka, a kiadóvezető és még ki tudja hány ember, a nyomdáig és a nyomdában. Egy könyv létrehozása csapatmunka. Sokszor kell kompromisszumot kötni mindenkinek, akinek ebben része van.Bírni kell a kritikát, néha kiállni a saját véleményünk mellett, közben pedig elfogadni, hogy más másképp látja, amit mi nem tudunk kívülállóként nézni. Viszont közös a célunk és ez kell, hogy lebegjen a szemünk előtt: A lehető legtökéletesebb könyv létrehozása az adott határidőre. Ez pedig néha versenyfutás az idővel...

Egy dolog biztos: Sosem szabad elfelejteni, honnan indultunk és azt sem, hogy hová szeretnénk megérkezni. Mára már nem cserélnék senkivel... bár még a pályám elején vagyok, hálával tekintek az eddigi küzdelmes utamra, mert nagyon sokat fejlődtem és erősödtem, mialatt a piros kis cipőmet koptattam rajta. :)