Meg kell vallanom, hogy a várandósság embert próbáló időszak volt számomra lelkileg még úgy is, hogy tényleg támogató környezetem volt. Közben orvost kellett váltanom költözés miatt, akivel elsőre kialakult a szimpátia ugyan, de a bizalom motorja kicsit zötyögősebben indult be. A 36. hétig végig rettegtem, hogy elveszítem a kislányomat, miközben neveket válogattunk, valahogy nem tudtam úgy kötődni, kapcsolódni, mint az első gyermekemhez. Nyilván sokkolt volna egy újabb veszteség, így nem tudatosan, de falat húztam kettőnk közé. Amikor kiderült, hogy egy kisfiú után kislányt várok, úgy 20 hetes terhes lehettem, madarat lehetett volna velem fogatni, de néhány óra múlva a vállamra ült a teher... Nem akarom elveszíteni őt. Keveset beszélünk a terhesség alatti depresszióról, valójában azonban ez nem ritka, pláne ha hasonló előzményekkel érkezik a kis élet az életünkbe. Hogy látta-e ezt bárki rajtam? Lehet, bár sosem mondta senki. Igyekeztem ezeket a problémákat kifelé nem mutatni.
41. héten esedékes császár után fellélegezhettem, megszületett a fényt hozó, aki az Isten kegyelméből érkezett (ez a nevei jelentése). Emlékszem, aznap reggel már éreztem oldódni magamban a görcsöt, nyugiban összepakoltam, mindent elrendeztem, és akkor ugrott be a második név, mint egy villámcsapás. Így tehát két neve lett, kék szemei és ragyogó szőke haja, valóban úgy fest, mint egy angyal. 11 éves lesz idén ősszel. Abban az évszakban, ami számomra a legkedvesebb. Nem volt zökkenőmentes a születését követő időszak (ez egy külön téma, ami a kórházban történt) és a vetélés árnyéka a mai napig rávetül az életünkre, egy náthát is képes vagyok eltúlozni és rettegéssel megtölteni minden pillanatot, miközben ápolom... Igen. A mai napig félek, hogy elveszítem őt... Ezt persze ő is érzi. Sokat dolgozom rajta, hogy ez bennem a helyén legyen és benne is. Gyakran mesélek neki a születése, az érkezése körülményeiről, és hogy mennyire nagy öröm, hogy ő érkezett meg hozzánk.
Mióta édesanyákkal foglalkozom, az a tapasztalatom, hogy sajnos nehezen osztjuk meg a valódi érzelmeinket másokkal ennek a témának kapcsán. Legyen szó a veszteségről, amit átélünk, vagy annak nyomairól a későbbiekben. Talán nehezen találunk valóban megértő fülekre... Bárhogy is, az ő érkezésük áldás számunkra, még ha oly sok negatív érzelemmel is van megtűzdelve ez az időszak a rengeteg pozitív mellett. Nem szégyen segítséget kérni támogató környezet hiányában/ mellette sem. Nem szégyen erről beszélni, hiszen másoknak is segíthetünk azzal, ha azt mondjuk: Igen, ezt éltem át, ezt és ezt tanultam ezen az úton, ami neked is segíthet.
Az én utam tanulságai a következők (illetve néhányat csak közülük): Erősebb voltam, mint hittem. Segítség kellett volna, amikor nem kértem. Nem mindig az áll melléd, akitől várnád. Ne add fel, amikor feladnád!
Isten kegyelméből érkezett - A szivárványbabák áldása
Egy nagy veszteség után érkező kis lélek áldását gyakran sok-sok feszültség, aggodalom, félelem veszi körül. Ez persze megnehezíti az egész terhességet, esetenként a hozzájuk való kötődés kialakulását is. A középső gyermekem érkezése előtt elveszítettem egy babát. Akkor azt mondtam, hogy soha többé nem akarom ezt átélni, így megállunk egynél. A férjem, az anyósom és az orvosom támogatásának hála, nem így lett... Két hónap múlva ismét várandós lettem. Igen, rapid gyorsasággal... Ezen még magam is csodálkoztam. (Itt meg kell jegyeznem, hogy az anyósom nyugalmazott evangélikus lelkész, aki több gyermek édesanyja és ráadásul pontosan tudta, hogy mit kell mondania, ezért örökké hálás leszek neki, hogy megosztotta velem az ő történetét és az ő hozzáállását ehhez a témához mint lelkész, mint anya.)
Kapcsolódó termékek
