Motyó és a víz

 

Egyszer volt, hol nem volt, vagyis... nem volt! Van! Tudjátok, az a kis aprócska csacska macska, aki az utcán árválkodott és aztán egy gyönyörű házban talált otthonra... Emékeztek, ugye? Nos, igen... Ő Motyó. 

Most épp az ablakpárkányon elterülve szundikál és élvezi a tavasz halvány napsugarait, amik simogatják őt az ablaküvegen át.

Szóval, Motyó, ez a fekete kis szőrgombolyag, egy tavaszi napon, amikor már lassan rügyeket bontottak a fák és az ibolyák illatosan bólogattak a langyos napsugaraknak, odakinn játszott a zsenge fűben. Hempergett jobbra, hempergett balra, aztán megint jobbra, majd megint balra, mígnem begurult egy áfonyabokor alá. Az áfonyabokron még ott csücsültek a hajnali eső cseppjei. Hintáztak az apró, zsenge leveleken,  amik még csak most fakadtak ki, mint száz kis csillogó gyémánt. Az egyik kis csepp azonban ugrott egyet, és épp Motyó orrán landolt. A kis csacska macska fújtatva,  nyávogva törölgette az orráról a vizet.

-Fráááánya víííz! Épp az orromra csöppent! -tüsszentett. 

-Ugyan, te kis csacska! Nem lesz attól semmi bajod, ha kicsit vizes lesz a bundád! - nyugtatta Minerva.- Habár a macskák köztudottan utálják a vizet, azért nem kell ilyen nagy zajt csapni egy csöppnyi csepptől. Jót tesz a növényeknek, attól olyan zsenge a macskamenta. 

-De, Minerva! Honnan jön ez a sok víz?

-Hát a felhőből, te kis csacska! 

Motyó felnézett az égre és grimaszolva kémlelte a felhőket. Sehogy sem fért a fejébe, hogyan kerülhetnek ezek a vattapamacsok olyan magasra.

-De a felhő hogy nő az égre? -kérdezősködött tovább.

-Hát, az nagyon egyszerű! A nap melege párologtatja a tavakból, folyókból a vizet, ami odafenn ilyen szép nagy és mindenféle formájú felhőkké alakul. 

-És hogy jön ki belőle az eső? Valaki kicsavarja, mint egy nagy szivacsot? 

-Á, dehogy! Ezek a felhők néha összetorlódnak, és a bennük lévő vízcseppek lehűlnek és elnehezednek, aztán hirtelen hopp; már esik is az eső, mintha dézsából öntenék. Aztán kezdődik minden előlről... 
Azért, hogy minden ilyen zsenge és szép legyen a kertben, szükséges a zivatar. A fák, a bokrok és minden növény abból táplálkozik.

-Nahát! Milyen csoda dolog! Mesélj még a vízről, Minerva! Kérlek!

-Na, nem bánom... Az ám! Nagy csoda! Minden élőlénynek itt a Földön szüksége van a vízre ahhoz, hogy életben maradjon. Ezért kell vigyáznunk arra, hogy tiszták maradjanak a folyók és a tavak. Nem szabad szemetelni. És ott az a hordó, látod? Abban gyűjtik a gazdáink az esővizet, hogy aztán meglocsolják vele a meleg, száraz napokon a növényeket. És tudtad-e, te aprócska, de nem is olyan csacska macska, hogy a hópihe is víz? És a dér, a zúzmara... Na meg az őszi köd és nyáron a szivárvány. Ha előttünk esik az eső, a hátunk mögött pedig süt a nap, akkor rögvest felragyog az égen. A nap sugarai elérik az esőcseppeket , majd átmenve rajtuk megtörik a fény és színekre bomlik. Ezért ragyognak a szivárvány sávjai olyan pompázatos színekben.

-Nahát, Mini! Te milyen okos vagy! Honnan tudod ezt a sok mindent?

-Hát, attól, mert csukva van a szemem, mindent hallok, amit a házban beszélnek... De jobb, ha bemegyünk, mert abból a sötét felhőből, ott éppen fölötted, hamarosan bizony eelered az eső!

Ekkor pitty-potty, hirtelen Motyó füleit találta egy-egy esőcsepp. Először a balt, aztán a jobbot. A kis macska megrázta magát, majd usgyi, beiszkolt a házba a macskaajtón át. Minerva komótosan, nyugodt léptekkel követte kis barátját. 

-Na, te aztán hamar beértél!- Szárítkozz meg a jó meleg radiátoron! Még ilyen kényes kis csacska macskát! - nevetett Minerva.

-Nahát! Nem vagyok és csacska macska! Kikérem magamnak! Már mindent tudok a vízről, amit csak egy ilyen apró, puha macskának tudnia kell!

-Na jó, jó! Gyere ide! Majd én segítek megtisztítani a bundád! De aztán ne mondd senkinek, hogy ilyen kedves voltam veled, még a végén mindenki simogatni akar majd, azt pedig nem tűrném, hogy a bundámhoz nyúljanak...

-Na, lám! Milyen kényes, ez a nem is aprócska csacska macska! -nevetett Motyó.

-Na, ne pimaszkodj, különben a te vacsorádat is én eszem meg! - morgolódott Minerva.