Volt egyszer egy Amrita Sher-Gil

Amrita Sher-Gil (vagy máshol Sérgil) korának egyik kiemelkedő festője volt. Édesanyja magyar, édesapja indiai, már a megismerkedésük története is mesébe illő. Amrita festőként sok mindent elért, hazánkban nem esik róla túl sok szó, nekem azonban egy igazi hős. Azért is, amit a nők jogait tekintve elért a festményeivel és azért is, amit a művészet ezen ágán sikerült elérnie nőként abban a korban, amikor a férfiak voltak előtérben ezen a terepen is. Amrita India egén fényes csillagként ragyog ég mindig... Bárcsak nálunk is így lenne!

Volt egyszer, s hol nem volt,
egy mese, ami igaz volt,
egy lányka, ki itt született,
s nem volt átlagos gyerek.

Édesanyja magyar lévén,
útra kelt, s az útnak végén,
Indiában megtalálta,
mi boldogsága, szíve-vágya.

Budapestre visszatérve,
egy másik hosszú útnak vége,
s világra jött e kislányka,
úgy vártak rá, Amritára!

Édesanyja magyar dallal
ringatta, ha jött a hajnal…
S édesapja indiai,
ez nem volt akkor mindennapi.

Telt az idő, múlt az idő,
s e kicsi lányka egyre csak nő…
Öt éves volt még csak, kicsi,
de megtanították festeni.

Festményei egyre szebbek,
s felcseperedett e gyermek,
szép leányzó vált belőle,
s lett a kornak nagy festője.

Sikert sikerre halmozott,
sok-sok díjat el is hozott,
csak őrá várt a nagy világ,
s szerették őt… Amritát.

Festett mindent, amit lehet,
életeket, embereket,
s e képekkel kiharcolta,
hogy a lányokat várja iskola,

hogy szabadon alkossanak,
hogy kedvükre okosodjanak,
mit ennek előtt nem tehettek…
Pedig nem tett mást, csak képet festett.

Indiában őrzik kincsként,
azt a sok-sok csodás festményt,
mit ragyogással néz a világ,
s meghaladta egykor korát.

(A szöveget és a képet szerzői jogok védik! Felhasználásuk engedélyköteles!)