Tavaly nyár elején Olaszországban jártam. Velencében, Veronában és a környéken, illetve a Sottomarinai tengerparton. Mesés tájak, mesés ételek, mesés életek. Olaszország minden szegletében találtam valamit, ami megragadott és azóta sem ereszt, de nem is szabadulnék. Velencében sétálva úgy éreztem magam, mintha tündérek városában járnék. A meglepően tiszta és illatos pályaudvart elhagyva egy csodavilágba csöppentünk. Na persze Velencében minden a turizmusra épül. Éttermek, bódék, ajándékboltok mindenhol, de ha az ember körülnéz, mégiscsak több, mint látványosság. A falakon alkalmanként freskók díszelegnek, a macskaköves sétálókon lépkedve úgy érzi az ember, hogy nem is evilági az egész hely. Gondolák ringatóznak a vízi utakon, és helyenként igazi olasz zene szól az éttermekből. Csodálatos hely!
Veronában szinte mindenki Júlia erkélyénél áll sorban. Aki még nem, az azt keresi éppen. Hömpölyögnek az emberek és fényképezkednek, azonban az eldugott sikátorokban is találni rögtönzött múzeumot, ahova festett képek, tárgyak vannak kihelyezve régmúlt időkből. Itt egyébként szokásunkhoz híven meglátogattuk a Természettudományi Múzeumot is, ami egy csodálatos és nagyon régi épületben van elhelyezve. Már maga a környezet is valami mesés, alig egy lélek. A helyieknek bizonyára nem újdonság, a túristák közül pedig ahogy említettem, mindenki Júlia szobrát öleli vagy épp az erkélyt keresi, így ez egy igazán üdítő és csendes hely volt számunkra. Itt beszereztem egy könyvet is (balra fent a képen), olasz nyelven természetesen és ezzel hagyományt szeretnék teremteni, minden országból, ahol járok, egy-egy gyerekkönyvet beszerzek majd, hogy bővítsem az egyébként is igen nagy taglétszámú könyvtárunkat.
Ami azonban a legcsodálatosabb volt számomra, az az emberek hozzáállása az élethez. Még szezon előtt voltunk egy-két héttel, így nem volt zsúfolt a tengerpart. Többnyire helyiek lubickoltak a gyerekekkel a kellemes, nyár eleji időben. Ha az ember leült egy kicsit, elkapott néhány pillanatot, amit sosem felejt majd el. A járókerettel vízbe gyalogoló nénit, a kagylót gyűjtögető idős bácsikat, akik -miután elváradtak, gondolom- egy közös asztalnál Aperolt vagy Grappát iszogattak és hol hevesen gesztikulálva, hol hangosan nevetve beszélgettek a maguk dallamos és szerelemmel átitatott nyelvén. Itt éreztem a legjobban magam. A tenger élővilága szó szerint a lábunk alatt gyalogolt tarisznyarákocskák formájában. Most képzeljétek el ezt az idillt és azt, hogy a 12 éves fiamat a hátamon kellett bevinnem a tengerbe, mert annyira félt a rákoktól, de hogy ezen mi mennyit nevettünk, Istenem, de jó volt!
Olaszországban még az ételek is teljesen más ízűek akkor is, ha ugyanazt készítjük el, mint itthon. Nem is lehet versenyezni a napon érett paradicsommal, a sokféle cukkinivel és padlizsánnal, a tenger friss gyümölcseivel (bevallom, hogy én nehezen fogyasztom ezeket, de a társaság nagyja nagyon szereti), és a rizottójuk olyan, mintha a mennyek kapuját lépted volna át, amikor az első falatot a szádba veszed. A tészták állaga, minősége összehasonlíthatatlan, és az ízek... Minden falat tenger, bazsalikom, Olaszország!
Visszavágyunk... Persze, hogy visszavágyunk. Az olasz életérzés néhány nap alatt DNS szinten ivódott belénk. Szeretnék én lenni a járókerettel tengerbe gyalogoló néni, amikor idős leszek... És szeretném, ha a férjem kagylógyűjtögetés után meginna velem majd egy Grappát, aztán csak néznénk a tengert, nevetnénk, és boldog lenne még az elmúlás is...
